A „gyakoritka“ szóalkotási módok tanításának problémái két szlovákiai magyar nyelvtankönyv alapján
Előadó: Istók Béla
Szerző bemutatkozása:
A szerző 1990-ben született Rimaszombatban. 2014-ben a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett. 2015-től a Selye János Egyetem Tanárképző Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén működő doktori iskola (Nem-szláv nyelvek és irodalmak) hallgatója. Fő kutatási területe a netnyelvészet, de a kétnyelvűség és a nyelvi tájkép kérdéseivel is foglalkozik.
Előadás absztrakt:
Előadásomban a ritkább szóalkotási módok tanításának problémáit vetem fel egy-egy általános és középiskolások számára megírt szlovákiai magyar nyelvtankönyv alapján. A Szlovák Köztársaság Oktatási, Tudományos, Kutatási és Sport Minisztériuma által 2012-ben jóváhagyott Magyar nyelv (Tankönyv a gimnáziumok és a szakközépiskolák II. osztálya számára) (Uzonyi Kiss–Csicsay 2012) és a Magyar nyelv az alapiskola 9. osztálya és a nyolcosztályos gimnázium 4. osztálya számára (Bolgár–Bukorné Danis 2012) című tankönyvek ritkább szóalkotási módokat taglaló egy-egy alfejezete A szóalkotás egyéb fajtái (Csicsay 2012: 78–79), illetve A szóalkotás egyéb módjai címet kapta. A címválasztást mindkét esetben szerencsésnek tartom, mivel nem tartalmazza a ritka, illetve ritkább jelzőket, amelyek a következő kérdéseket implikálnák: valóban ritkák-e a ritka szóalkotási módok (vö. Lőrincz 2016), s ha igen, mi(k)hez képest azok?
Az eddig nyolc kiadást megért A magyar nyelv könyvében (főszerk. A. Jászó Anna 2007) azt olvashatjuk, hogy a „szóösszetételhez és szóképzéshez fogható több termékeny szóalkotási módunk – a 20. században általánossá vált mozaikszó-alkotáson és a rövidülésen túl – nemigen van“ (Cs. Nagy 2007: 315). Az akadémiai tankönyv valószínűleg első kiadásából (1991) megörökölt kijelentésével ma némiképp vitába szállhatunk, hiszen az elmúlt két évtizedben az internetes nyelvhasználat hatására előtérbe kerültek, mondhatnánk, gyakorivá váltak olyan ritka szóalkotási módok is, amelyekre ez korábban nem volt jellemző (vö. Lőrincz 2016). Gyakoritka szóalkotási módnak tartom a szóalakvegyülést (kontaminációt), illetve szóösszerántást, a szándékos szóferdítést, a jelentéstapadást, valamint a fentebb említett mozaikszó-alkotást és rövidülést. A különböző szóalkotási módokat a közvetlen környezetemből vett példákkal és Facebook-minták alapján építeném be a tankönyvekbe, elősegítve ezáltal az élményközpontú nyelvtanoktatást.
A vizsgált tankönyvek a ritkább szóalkotási módok közül mindössze a szóelvonással, a szórövidüléssel, a szóvegyüléssel és a mozaikszó-alkotással foglalkoznak, és említést sem tesznek a jelentéstapadásról, a népetimológiáról vagy a köznevesülésről. A különböző szóalkotási módokat általában egy-egy mondattal definiálják, az Uzonyi Kiss–Csicsay-féle tankönyv (2012) ráadásul azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy beszédhelyzettől függetlenül hibás, kerülendő szóalakokról van szó (l. a szórövidülésről: „Nem a leghelyesebb kifejezések“).
